Sokat fontolgattam, hogy mit is írjak most ide. Az az igazság, nem véletlen, hogy kicsit eltűntem. A síelés szuper volt, meg az is,hogy tavaszodik, és minden szépen indult: hétfőn szerdán együtt ebédeltünk Gabóval, megvitattuk a brüsszeli élet nehézségeit, és aztán otthon örömmel konsatáltam, hogy Dóri barátnőm fent volt az interneten szóval majd tudok vele beszélni, írta is, hogy nagyon fontos lenne. Igazából nagyon kíváncsi lettem, mit is akarhat mondani: olyanok jártak a fejemben, hogy terhes, elejegyezték, vagy esetleg előléptették, szóval minden pozitív volt. Erre Dóri telefonon közölte a hírt, hogy az apukája előző nap meghalt. Dóri apukája, Laci nem akármilyen apuka volt ám. Az osztályunkból mindenkinek az apukája volt egy kicsit, sokat törődött velünk, nagyon szerettük. Én az egyetemi éveim alatt dolgoztam is nála. Szóval szoros, baráti viszony volt köztünk. Egy szörnyű, gyors lefolyású rákba halt bele. Nekem a Dóri nem is mondta, hogy beteg volt, úgy gondolta, mire hazamegyünk, már csak egy rossz emlék lesz.
Először megpróbáltam feldolgozni, hogy beteg lett, aztán, meg a megérthetetlent. Most éreztem először azt, hogy bizony igazán nagyon nehéz egy idegen országban élni. Nem elég,hogy nem találkozol nap, mint nap a szeretteiddel, de ki is szakadsz az igazi életeből. Nem lehettem ott, amikor kiderült, és amikor a barátnőm gyászol...ez nagyon nehéz. Dóri azt mondja, Lacinak már jobb így, és elhiszem neki, akkor pedig egyáltalán nem számít, hogy nekem most milyen itt gyászolni. Tehát igyekszem derűsen látni a dolgokat. Azóta kaptam még két halálhírt... Eszembe jut az, amit István mondott egyszer, hogy egy hosszú tél után mindig többen mennek el, ő a kórházban tapasztalta, én meg most az életben:-(
Panni
