Vasárnap Eindhovenben jártunk, ahol a PSV Eindhoven-Sparta Rotterdam meccset néztem meg. A PSV nevében a „P” betű ugye a város legfőbb cégét, a Phillipset jelöli, ennek megfelelően a stadion is a Phillips stadion nevet viseli és a vállalat bőkezűségét mutatja. Azt hiszem a Nemzeti Sportnál erre a stadionra mondanák azt, hogy „igazi ékszerdoboz”. 35 ezer férőhelyes, 4 hatalmas kivetítő is van, ahol már meccs közben bemutatják a helyzeteket, gólokat. A lelátó fedett, és fűtött. Bizony, jártam már egy pár stadionban, de ilyet még nem láttam. A lelátó tetején hatalmas hősugárzók vannak, amikből érezhetően áramlik a meleg levegő a nézőkre.
A játékosok bevonulása Tina Turner „Simply the Best” című számára történt, miközben kis gyerekek álltak sorfalat, kezükben a PSV korábbi bajnoki címeit hirdető zászlókkal.
A mérkőzés nem volt túl jó. A PSV legerősebb csapatával játszott, megint közel ültem a pályához, így közvetlen közelről láttam, hogyan szaladgál Dzsudzsák a szélen. Először kihagyott egy olyan helyzetet, amikor 20 méteren keresztül egyedül vezette a labdát a kapusra, aztán a 15. perc körül gólpasszt adott: szélről beadott labdájánál a középen érkező Toivonen luftot fejelt, de a hosszún jött Bakkal és a hálóba vágta a labdát.
Ezt követően úgy tűnt, hogy több gólos eindhoveni győzelem lesz, egymást követték a helyzetek, Dzsudzsák szabadrúgásból kapufát is rúgott, de újabb gól nem született. A második félidőben visszaesett a színvonal, a PSV elégedettnek tűnt az egygólos előnnyel. A játékosok egyébként elég nagyképűen játszottak, sarkazgattak, ollózni is próbált valamelyik, állandóan reklamáltak, dobálták magukat. Ebben élen járt a nagyon antipatikus Affelay, Bakkal és természetesen a mi Balázsunk. A Sparta aztán az utolsó 10 percben feltámadt, csatárt hozott be, több helyzetet is teremtett és végül a 93. percben – teljesen megérdemelten – egy fejes góllal egyenlített.
Végül néhány szó a hangulatról. A meccs előtti hangulatkeltés jó volt, klippek mentek a csapatról a kivetítőn, jó zenék mentek, a bevonulás is látványos volt, és onnantól fogva semmi. Számomra megdöbbentő volt, hogy az emberek olyan csendben ültek a helyükön, mintha színházban lennének. Az első félidőben semmilyen szurkolás nem volt, a Honvéd hazai meccsein nagyságrenddel jobb a hangulat. Azt sem lehetett látni, hogy hol van a „kemény mag”, az ultrák, mert sem egy zászló, sem egy transzparens nem volt és egyébként mindenki némán nézte a meccset, egyedül a bíró ítéletei után volt egy kis morgolódás. Gondoltam is szünetben, amikor mentek az öltözőbe a játékosok, hogy megkérdezem Dzsudzsákot, hogy mindig ilyen rossz-e a hangulat, de nem figyelt oda, amikor kiabáltam neki, hogy Balázs!
A második félidőben egyszer megszólalt a „come on, PSV” kórus (ejtsd: pesvé), de egyébként továbbra is inkább csend honolt a lelátón, pedig majdnem teltház volt, 33 800 néző.
Összességében túl jó képem nem alakult ki a holland fociról. A stadion ugyan gyönyörű volt, de a játék nem volt túl magas színvonalú, a hangulat, a szurkolás meg értékelhetetlen. Tervezem, hogy elmegyek majd Feyenoord és Ajax meccsre is, remélem a PSV csak kivétel, és a többi pályán legalább valami minimális szurkolást azért megpróbálnak a derék hollandok, nem kell görögtűz, élőkép stb., de legalább énekelhetnének néha. Jó, lehet, hogy túl kritikus vagyok, de a Honvéd-szurkolók mindig is igényességükről voltak híresek.
Zoli
